Pár évvel ezelőtt belépett az életembe egy nagyon fontos személy, akiért tűzbe mentem volna, minden kérdés nélkül. Rengeteg emberrel szembe szálltam, amiatt a feltétel nélküli szeret miatt, amit iránta táplálok. Mellette tanultam meg újra a feltétel nélküli szeretet művészetet, amiért mindig hálás leszek neki.
Azonban az évek alatt érdekes volt tapasztalni, hogy azt az oldalát, amit én látok rajtam kívül roppant kevesen látják vagy éppen senki. Mindig láttam benne azt, aki lehetne, ha végre maga mögött hagyná a sok belső démont, akik ellen napi szinten küzd. Viszont ettől a képtől nagyon erősen távolodni kezd időről időre és ilyenkor engem is teljesen ellök magától.
Nem veszi észre a kezet, ami segítséget szeretne neki nyújtani vagy ha igen, akkor is visszadobja, mivel nem olyan módon érkezik a segítség, ahogy az neki megfelel. A tipikus fejjel a falnak mentalitás, aki egy percig sem gondolkodik azon, hogy kin tapos át, ha neki valami problémája van. Felülkerekednek rajta a programok és sebek, amikről nem akar tudomást venni vagy épp inkább a homokba dugja a fejét, ha egyértelműen közlik is vele, hogy mire kellene rávinnie a figyelmét. Amikor szétesik, akkor nem érdekli, hogy kit lök el magától, mintha úgy érezné nem érdemes a szeretetre, emiatt pedig elüldöz mindenkit maga mellől. Utána pedig nem igazán érti, hogy mi történik az emberi kapcsolataival és miért nem a harmónia jellemzi őket.
Én már felismerem ezeket a köröket vele, azonban egy cseppet sem fáj kevésbé, amikor rajtam vezeti le a benne felgyülemlett feszültséget. Pontosan ismer és tudja, hogy mivel tud a másiknak fájdalmat okozni és ilyenkor torokra megy. Ott rúg beléd, ahol a legjobban fáj. Állítja, hogy ez nem tudatos, de ideje lenne most már akkor gondolkodni, mielőtt kinyitja a száját. Most már nem először volt képes közölni velem, hogy viszlát örökre, mivel nem úgy alakult egy kommunikáció, ahogy az tetszett volna neki. Pontosan tudja, hogy ez milyen módon hat rám, mivel ő is ismeri az én sebeim. Az egyik ilyen sebem a félelem, hogy valakit nem tudok megmenteni. Ez a mondat még sosem hatolt ilyen mélyre bennem, de most valamit nagyon megmozgatott. Ez új szinten értettem meg a közöttünk lévő kapcsolatot.
De vissza a témához… Megint elköszönt örökre, én pedig szétestem. Remegve zokogtam a földön, de elfogadtam, ha nélkülem szeretné folytatni az életét. Azonban amint ezzel az elfogadással találkozott megint csak átkapcsolt és jött az érzelmi zsarolási művészete, ami megint nem tudom mennyire tudatos tőle, de most már nagyon unom!
Eleget tapasztaltam ezt korábban, többet nem kérek belőle köszönöm szépen. Tehát jött a, na ennyit a mély kapcsolódásról, ha ilyen könnyen eldobjuk ezt a kapcsolatot. Na itt már kezdett belőlem is előtörni egy olyan oldal, amivel ritkán találkozok, de annál inkább ismerem. Az összetört gyerek, aki semmi rosszat nem tett, de mégis ő érzi magát kevésnek, mert nem tett meg mindent. Nem sikerült boldoggá tenni mindenkit. Nem számít, hogy közben a földön rugdossák, akkor is meg akar tenni mindent és ha úgy érzi elbukott darabokra hullik.
Tehát én ezt a belső folyamatot figyeltem, miközben neki úgy tűnt nem áll össze a kép, hogy megint ő volt az, akinek egy cseppet sem számítottam és ilyen könnyedén eldobott, utána pedig még fel is volt ezen háborodva. Ezt a kört már nagyon sokszor eljátszottuk és minden alkalommal tárt karokkal vártam vissza, amikor végre újra önmagára talált. Azonban most úgy érzem messzebbre lökött, mint eddig valaha. Ez szerintem azért van mivel végre megtanultam felismerni és megbecsülni az értékem, azonban ezt ő nem teszi. Most pedig érzem a hatalmas tátongó szakadékot a két hozzáállás között. Ha valaki szeretek és megbecsülök nem mondok neki hasonlót sem, mivel hálás vagyok amiért az életem része. Az, hogy esetleg elhangzik egy két olyan szó, ami nem szép vagy épp nem a megfelelő módon van tálalva, az előfordul, hisz emberek vagyunk és ezeket könnyen meglehet beszélni. Azonban azt, hogy újra és újra eldobunk valakit, mert tudjuk, hogy „mit számít úgyis szeret annyira, hogy megint megvár”, na ezt viszont már nem biztos, hogy szeretném tapasztalni.
Tudom, hogy akkor fog tudni engem megbecsülni, ha végre magát is becsüli és a saját értékeit is felismeri, azonban ebben én már nem tudok neki segíteni, mivel minden tőlem telhetőt megpróbáltam már. Olyan hatalmas falakba ütközök, amihez még én is kevés vagyok. Kivéve abban az esetben, ha bele fektetem az energiám legnagyobb részét, azonban akkor én merülök le közben. Tehát most jött el az ideje, hogy ezt egyedül képes legyen megoldani.