Sokáig úgy gondoltam a félelem egyszer csak magától megszűnik létezni.
Azt gondoltam egy nap már csak a halvány emléke lesz jelen ennek az érzésnek, ami olyan sok különböző élethelyzetben megjelenhet.
De ahogy telt az idő, még mindig jelen volt. Újra és újra felütötte a fejét.
Nem tűnt el, ahogy vártam.
Hiába a meditáció és az önfejlesztés, a félelem megjelent, újra és újra megmutatta magát.
Minden alkalommal, amikor egy új helyzet előtt találtam magam, minden alkalommal, amikor valami változás állt előttem.
Amikor úgy érezte valami kockázatos dologra készülök.
Ez az érzés megjelent és megragadott.
Szeretett volna megállítani és nagyon ügyesen érvelt.
Lassan rádöbbentem, hogy nem fog eltűnni. Lehet, hogy egész életem során velem lesz ez az érzés.
Nem folyamatosan, de időről időre beköszön, hogy felmérje merre is járok az utamon.
Megláttam, hogy nem akar ő rosszat. Sőt igazából biztonságban akar tudni.
De ő nem látja a nagyobb képet, amit én igen. Ő nem látja, hogy a változás csodás lehetőségeket tartogat.
Ő az ismeretlent látja, ami félelmetes számára.
Tehát figyelmeztet.
– Állj! Ugye ezt te sem gondoltad komolyan? Ez így nagyon nem lesz jó!
Mi van, ha nem sikerül elérni, amit szeretnél?
Képes lennél felégetni mindent? Innen nem lesz visszaút.
Ha ez nem sikerül, akkor vége mindennek.
Ugye ebbe belegondoltál?
Ahogy egyre közelebb kerültem önmagamhoz, a valódi lényemhez, végre megértettem.
Hálás vagyok a félelemnek, hogy nem tűnt el.
Hálás vagyok neki, hiszen segít életben tartanom ezt a fizikai testet.
Felhívja a figyelmem rá, ha valami veszélyesnek tűnő helyzet közeleg.
Ő csak jelez, megosztja velem a véleményét a maga módján.
Én meghallgatom, de nem kell aszerint cselekednem, ahogy ő szeretné.
Az én kezemben van a döntés.
Képes vagyok megfigyelni őt is, képes vagyok megfigyelni a félelmet és azt is, amire irányul.
Megvizsgálhatom a helyzetet és eldönthetem, hogy valóban van-e okom félni.
Kockáztatom az életem, ha megteszem a következő lépést?
Valóban bajom eshet, ha tovább haladok, amerre szeretnék?
Ha ezekre a kérdésekre igen a válasz, akkor megköszönöm a félelemnek, hogy megvédett és megállok, ahogy ő is szeretné.
Azonban, ha azt látom, ő csupán az ismeretlen egyelőre ködös úttól tart, attól, hogy valami nem a terv szerint alakul, akkor azt mondhatom neki:
Köszönöm, hogy jeleztél, de minden rendben lesz!
Nem kell látnom az egész utat ahhoz, hogy tudjam minden a lehető legideálisabban fog alakulni. Bőven elég, ha a következő lépést látom és meg merem tenni.
Tudom, érzem, hogy lépésről lépésre kibontakozik előttem az út és egy varázslatos helyre vezet, még akkor is, ha néha megbotlom.
Kedves félelem te ott lehetsz velem és vigyázhatsz rám az úton.
Most már értem a szereped, most már tudom, hogy nem kell neked dönteni helyettem.
Itt lehetsz és elmondhatod a véleményed, én tiszteletben tartom és meghozom a döntést a legjobb tudásom szerint.
Együtt haladhatunk ezen az úton, de én teszem meg a lépéseket, nem neked kell dönteni.
Ahogy ezt megláttam, minden egyre könnyebb lett.
Nem kellett eltűnnie ennek az érzésnek, nem kellett megszabadulnom tőle. Csupán meghallgattam és a megfelelő módon reagáltam.
Ezen a módon már nem állít meg, már nem ijeszt meg.
Döntésről döntésre, lépésenként egyre könnyebben tudunk együtt dolgozni.
Egyre könnyebb a kapcsolatunk, mivel napról napra jobban értjük egymást.
Nem az volt a megoldás, hogy elszaladjak előle, hanem hogy leüljek vele szembe és végre megértsem mit szeretne tőlem.
Egy ideje igazán jó barátok vagyunk.
A félelem nem eltűnt, hanem átalakult.