A bűntudat és élvezet egyvelege

Olyan érdekes megfigyelni, hogy hosszú éveken keresztül vágytam olyan életre, ahol lehetnek olyan napjaim, amikor gondtalanul csak hátradőlök és egész nap csak olvasgatok. Itt van ez az élet és most már végre megtehetem mindezt, azonban a gondtalan rész még úgy néz ki várat magára.
Úgy feküdtem le tegnap este, hogy ma dolgozni szeretnék és nagyon eltökéltnek éreztem magam, de amikor reggel felébredtem már nem éppen ezt éreztem. Volt egy vendégem reggel, ami egy kellemes beszélgetés élményével gazdagított, de utána csak egy dologra vágytam igazán.

Feküdni szerettem volna és olvasni. Igazából ezt is tettem az elmúlt pár órában és nagyon is élvezem, de közben ott van a másik oldal, akinek bűntudata van, amiért nem csinál semmi hasznosat. Miért van az, hogy az ember ilyen nehezen engedi meg magának az édes semmittevést? Ha pedig megteszi, akkor van egy része, ami szinte megdorgálja érte?
Ez nekem annyira furcsa, de éppen ezt tanulom kezelni. Szeretnék többet hallgatni erre a hangra, aki ma is azt mondta, pihenj nyugodtan, lazíts és töltődj, hisz holnap is lesz nap. Egyébként is tudom, hogy mindig jobban megy a munka, amikor spontán kap el a vágy. Igy tudnak leginkább átfolyni rajtam a szavak, amikor a megfelelő állapotban vagyok. Ma pedig kicsit ködös elmével ébredtem, aki csak pihenni szeretne. Ez pedig rendben is van.
Szeretném megengedni magamnak, hogy ezt ne csak tudjam, hanem érezzem is.

Egyébként ennek köze lehet a munkamániához. Pont ma jött az a felismerés, hogy mennyire a munkától vártam a teljes kiteljesedést. Nem direkt tettem ezt természetesen, hanem eltanultam a környezetemtől. Már egy ideje figyelem, hogy a legtöbb ember körülöttem a munkájának él és ez tölti ki az életének legnagyobb részét. Mindig éreztem, hogy ez nem a megfelelő módja az életnek, legalábbis nekem biztosan nem. De másoknál ez feltűnőbb jelenség volt, igy csak most tűnt fel, hogy én is ebben léteztem eddig.
Mások panaszkodtak a munkájukról, emiatt egyértelműbb volt látni, hogy nem a megfelelő arányban van jelen a munka az életükben. Én viszont élvezem és szeretem a munkám, tehát nem volt ennyire szembetűnő.

De ma valami felütötte bennem a fejét és megkérdezte, hogy miért a munkámtól várom, hogy az egész életembe megadja a kielégülést? Hogyan is tehetné, hiszen a munkám csak egy része az életemnek még akkor is, ha imádom.
Tehát nem várhatom a munkámtól a teljes beteljesülést és ameddig ezt teszem, addig elégedetlen leszek egy olyan részével az életemnek, amivel egyébként elégedett vagyok. Micsoda paradoxon.

Szeretném megengedni magamnak, hogy ne a munkám körül forogjon az életem, hanem a szívem körül. Ami pedig több élményre, új és különböző tapasztalatokra vágyik. Mondjuk emiatt is kezdtem végre új dolgokat kipróbálni, amit élvezek is. Most is, amikor a Krisztivel voltam úgy éreztem magam, mint egy boldog kisgyerek, aki végre kiszabadult játszani.

Imádtam! Imádtam minden pillanatát!

Éppen tanítom magamnak, hogy megfeledkezhetek a Viviről, aki gyógyít, aki tanít, akinek ez a munkája. Olyan furcsa is a munka szó erre, mivel annyira természetes módon az életem része. Nem érzem munkának. Bár lehet csak azért, mert a legtöbben a munka szóval valami kellemetlen dolgot kapcsolnak össze, amit kötelező csinálni a megélhetésért.
De a lényeg, hogy bátran elengedhetem őt, hiszen akkor is ott van bennem és fél pillanat alatt ébred fel, amikor szükségem van rá.

Ez az érzés teljesen új és egyelőre igen furcsa, hogy az életem nem kell, hogy a munka körül forogjon. Ez annyira természetesnek hangzik, teljesen logikusnak, de eddig mégsem ebben éltem. Fokozatosan tanultam, de most egy nagyobb váltás következik. Kiugrok ebből a mókuskerékből végre és új utat választok megint, nem a megszokott és már alaposan kitaposottat.
Igy most megyek is vissza és olvasgatok tovább, hiszen megtehetem és jól esik, ráadásul így is minden a legnagyobb rendben lesz. Nem esik szét a világ, ha én elengedem magam.
Az élet vigyáz rám és gondoskodik rólam mindig minden pillanatban.