Elmerülni a legnagyobb félelmemben

Az este hihetetlenül intenzív volt és nagyon megcsavart. Még mindig a hatása alatt vagyok és biztosan nem leszek még egyszer ugyanaz a személy, aki tegnap estig voltam. 

Egyelőre csak azt érzem meghalt az eddig létező Vivi és egy új van születőben, azonban még integrálnom kell mindazt, ami történt. Fontos türelmesnek lennem és lépésről lépésre megteremtenem az új énem.  

De mi is történt az este? 

Egy elég mély jóga gyakorlásból hozott ki az inger, miszerint ragadjak tollat és kezdjek el írni. Ez a csatornázott üzenet került a papírra percek alatt. 

Milyen tapasztalatot engedsz meg magadnak? Készen állsz végre a szabadság megélésére? Felfogod egyáltalán mit jelent az, hogy végtelen szabadsággal rendelkezel?  

Még mindig megijeszt? Továbbra is inkább a megszokott szabadságod korlátai között tartod magad? Nem jött még el az ideje, hogy végre felismerd, te húzod meg életed tapasztalatainak határait? Ha pedig már látod ezt, kész vagy e elengedni a félelmeid?  

A végtelen szabadság, végtelen számú lehetőség és én megragadhatatlansága félelmetes lehet. Elhiszem, hogy az a gombóc a gyomrodban elbizonytalanít, pedig csupán azt jelzi, hogy nem bízol az erőben, ami ezen a ponton áramlik a testembe. Igen, kiválaszthatod azt az életet, amit élni szeretnél és azzá válhatsz, aki ezt tapasztalja. Te választasz!  

A szíved körül megjelenő szárítás megint csak egy jelzés, nem elrettenteni akar. Azt jelzi nem bízol magadban, a valódi valódban. Emiatt nem mered megtenni a lépést. De ne feledd nem kell rögtön a végső képhez ugranod.  

Megtehetnéd, de haladhatsz lépésenként.  

Így könnyebb lesz adaptálni a változást. Csak lásd a képet, ami felé haladni szeretnél. Innentől tedd meg a lépést, amit már látsz. Mi gondoskodni fogunk arról, hogy mindig legyen előtted lépés. Vezetni fogunk az úton. Újabbnál újabb jeleket küldünk neked. Ránk bízhatod magad. Mi egy nagyobb képet látunk (ennyi a különbség köztünk), ennek köszönhetően tudjuk mi számodra a legideálisabb út, ami élvezet ehhez a képhez.  

Tudjuk mit kell elengedned hozzá, így rámutatunk.  

Tudjuk miben fontos megerősödnöd ehhez, tehát megtanítjuk. 

Így tudsz lassan, befogadhatóan átalakulni azzá, aki ebben az életben te lennél. A bizsergés a harmadik szemedben a bizalmat mutatja, hogy érzed, látod ezt az éned. Haladni szeretnél felé, hogy eggyé váljatok. 

Amikor ezek a szavak a papírra kerültek nem tudtam, hogy ez még csak a kezdet és ez az írás csupán megmutatta merre halad az este további része.  

Megmutatták mi az a végtelen szabadság és hogy milyen erővel rendelkezem, ami maga volt a csoda, de ez után következett az, amit még nem sikerült teljesen feldolgoznom azóta sem. 

Megmutatták a félelmeim, amik akadályoznak, hogy azzá váljak, aki szeretnék lenni. Az este szerintem könnyen sorolható életem legnehezebb napjai közé.  

Sorban éltem meg a legnagyobb félelmeim. Az egyik jelenet még abba sem marad, már következett a másik. Alig bírtam lépést tartani a történtekkel, már menekülni akartam, de nem volt hova. 

Bármibe is kezdtem bele, bármit is szerettem volna csinálni, a képek csak jöttek és jöttek. A képekkel együtt pedig a megélés.  

Rettegtem. 

Szó szerint rettegtem a saját otthonomban. 

Olyan szinten, hogy a saját cicám sikerült megijesztenem az én félelmeimmel, amiért még bűntudatom is támadt. Félni kezdtem, hogy az én érzéseimmel bántani fogom a cicát és emiatt reagálni is kezdett az érzéseimre. Félni kezdtem saját magamtól és az erőmtől. 

Megéltem, hogy mit jelent folyamatosan életet adni és bármikor elvenni.  

A cica elvesztése volt az egyik fő vonal, ami újra és újra visszatért. Akárhányszor közeledett beszippantott a félelem, hogy mi lesz, ha már nem lesz itt velem.  

Szétestem. Darabokra hullottam. Féltem, hogy pánikrohamot kapok. Bár szerintem ez épp az volt. 

Egy ponton az ablakba álltam, kidugtam az orrom és úgy próbáltam friss levegőhöz jutni. Nem sokat segített. Folytatódtak a képek. Mindenkit elvesztettem az este során és teljesen egyedül maradtam. 

Egyedül. 

Ez a legmélyebben gyökerező félelmem. Az egyedüllét. 

Ami azért érdekes, mert imádom egyedül lenni időről időre. Sőt szükségem is van rá. 

De ez itt nem erről szólt. Ez az egész este azt mutatta meg, hogy milyen félelem van bennem azzal kapcsolatban, hogy mindenkit elveszitek és sosem térnek vissza. Senki. Egyes egyedül.  

Halál. Pókok. Pánik. Légszomj.  

Ez az este megmutatta a legmélyebb rétegeim. Azt a mélységet, ahova eddig nem mertem benézni, mert tudtam, hogy nem lesz kellemes. Borzalmas volt. Félelmetes. Rettegtem.  

Egy ponton már anyukámat szerettem volna felhívni, de nem akartam megijeszteni. Viszont ő nagyon rám érzett, mert a semmiből jött egy üzenet tőle “Kicsikém, minden rendben?” Hát, hogy a viharba ne anya, minden rendben. Épp az életemért küzdök, de minden rendben.  

Azt azért felismertem, hogy miután épp Spanyolországban van ezt így nem kellene leírni neki. Tehát annyit mondtam, hogy persze, pihenek.  

Szobából szobába jártam, hátha valami kizökkent és visszatérhetek a megszokott Vivi tapasztalásba. Egy ponton elöntött a hála a sok növényért, ami a lakásban van Gyönyörködni kezdtem bennük és annyira hálás voltam, hogy ennyi élet vesz körül. De ez nem tartott sokáig, a legmélyebb pokolba zuhantam, amikor jött a hang, Persze, ők is azért vannak itt mert egyedül nem vagy képes létezni. 

A felismerések, amiket adott a mennybe repitettek, majd jött a pokol.  

Be és kilégzés. Minden lélegzetvétel egy váltás. Születés és elmúlás. Élet és halál.  

Őszintén azt hittem soha nem lesz vége és úgy maradok. Már ott tartottam, hogy valami diliházba kötök ki vagy épp szívrohamot kapok és ennyi volt a Vivi története. Ráadásul így ér véget, hogy még a cica is fél tőle. Borzalmas volt.  

Egy pár óra után valahogy sikerült elengednem a fókuszt. Elengednem a Vivit.  

Majd felébredtem. 

Semmi nyomát nem éreztem mindannak, ami pár perccel azelőtt még intenzíven zajlott. Olyan volt, mintha egy rémálomból kelnék fel éppen, aminek már semmi nyoma nem lenne. Kimentem a konyhába ittam egy pohár vizet, majd megpuszilgattam a cicát és elaludtam.  

Reggel elég fáradtam keltem és nem értettem mi történt az este. Az éles váltást sem, ahogy megszűnt az egész egyik pillanatról a másikra. Azt sem értettem, hogy miért történt mindez. 

Bevallom a reggel eléggé nehezen indult.  

Még mindig éreztem a félelem nyomait, amit az este megéltem. Sőt még most, ahogy ezeket a sorokat írom a következő este, sem sikerült még teljesen felé kerekednem. De haladok szépen lépésenként.  

Ma már hozza a tiszta felismeréseket és hogy merre vezet ez az este, de egyelőre ez még nem állt annyira össze, hogy meg is tudjam fogalmazni. Ennek még időt kell adnom.  

De most megengedem magamnak a türelmet és gondoskodást, amit érdemled ez az egész történés után. Lelassulok és odafigyelek magamra még jobban. 

Ez most az én időm.  

Megint újjászületek.  

Alig várom, hogy megtapasztaljam azt az ént, amit ezek az újabb tapasztalások szültek.